Szeletke paradicsom (1. rész)

Az idei kelekótya év után, már alig vártuk I.-vel, hogy nyaralni menjünk. Sokáig rejtély volt, hogy hova (csak azt tudtuk, hogy megyünk). Egészen addig, míg sármosabb felem rá nem lelt valahogy a interneten úszkáló információáradatban Köveskálra. 🙂 (Őszintén szólva fogalmam sem volt, hogy eszik-e vagy isszák, pedig az elmúlt években elég gyakran jártunk a Balatonhoz). Ott nyerte el szívemet ez az apró falucska, mikor I. azt mondta:

– De ne úgy készülj, hogy strandolni fogunk. Tudod…ez egy gasztrofalu. (Hát nekem több se kellett. 😀 Ha választanom kell az úszás és az evés között, akkor egyértelműen AZ EVÉSRE SZAVAZOK) … na jó pancsolni leugrottunk Füredre (nagy bennünk a kompromisszumkézség – csakis ezért).

Főhadiszállásunk kiválasztása nem vett igénybe sok időt. A választás a Kővirágra esett. Egy icipici ékszerdobozra. Már az elején elnyerték tetszésünket, mikor minden kérdésünkre készséggel és gyorsan válaszoltak. A Káli-medencei Kővirágba a világ minden tájáról érkeznek vendégek (ezt tapasztaltuk is a reggelinél, igazi multikulti). 🙂 Mindeközben barátságos és családias. Aki kicsit elvonulna a nagy nyüzsgés elől, annak egyértleműen ezt a helyet ajánljuk.

13866620_10205190769607756_1010844573_n  13633480_10205190767327699_1499464689_o

Az udvara mesébeillő és szinte hallani, ahogy a barackok kacagnak a fán. 🙂

13767174_10205172873480364_5767099643237487946_o.jpg

Az udvarra 5 ajtó nyílik a nádfedeles házból. Mindegyik egy külön Meseországot rejt. Ahogy a miénknek kinyílt az ajtaja, csak mosolyogni tudtam.   13647155_10205190766247672_522864471_o         13639427_10205190766607681_410649494_o

13844201_10205190766527679_1431620020_o

Mesehősnek éreztem magam a magyar népmesékből.

S ha mindez még nem volna elég, akkor hozzátenném, hogy az étterem és kiszolgálás is hibátlan. Anna néni már másnap nagy mosollyal fogadott minket és kérdezte, hogy:

-Akkor hozhatom ma is a két narancslevet?

Kultúrműsort a körülöttünk huncutkodó apróságok biztosították. Előfordult, hogy a tavaszi szél vizet áraszt volt a napi sláger. Zuhogó eső esetén az ének az esőben (szó szerint 🙂 vagyis: gumicsizmában kacagva sikongatás, hogy ESIIIIIK AZ ESŐ). (Nagy szeretettel gondolunk még most is a Pöttömökre). Igaz, kicsit kilógtunk a sorból, mert mi gyerek nélkül érkeztünk. (Jövőre kikölcsönzünk egyet a kölcsönzőből).

Az ételek közül mindegyik kifogástalan volt. (Igyekeztünk mindent kipróbálni, amit 5 nap alatt ki lehet). Nagy kedvencünk a túrógombóc. Azt hiszem ilyen érzés lehet, mikor egy felhő szétolvad a szádban. 13691094_10205146698145997_4047015442492823819_o

Mindenkit megnyugtatunk, nemcsak a tálalás volt mesteri. 🙂

13690621_10205157235569426_2955188023418938964_n

Forrás: instagram /kovirag/

Teljesen elfogultan mondhatom, hogy ez az a hely, ahova nem lehet csak egyszer menni.

 

 

Vége van. A függyöny legördült.

Éjszaka a viharra felriadva felültem az ágyban. Körbenéztem, de a sötétben nem láttam semmit…majd emlékek kúsztak elő lassan. Láttam magamat a díszteremben talárban és kalapban. Orvossá avattak…

DSC_0052

Emlékszem,7 évvel ezelőtt minden nap a gimnáziumba menet kikukucskáltam a villamos ablakán, hogy lássam az orvosi egyetemet (s közben mondogattam magamnak, hogy: egyszer én is ide fogok járni). A rengeteg tanulás után (mert akkor még azt gondoltam,hogy egy év alatt megtanulni 3000 felvételi kérdést mérhetetlenül sok) ott ültem az orvosi egyetem előadótermében és arra vártam, hogy szétosszák a felvételi kérdéssort. Felnéztem a mennyezetre, és azt mondtam magmnak akkor utoljára: Aci, szedd össze magad, mert megírod és felvesznek. S most itt vagyok.

13663345_10205104792058371_226896001_o

Sok emlékem van az elmúlt 6 évből…emberekről, akikkel együtt éltük a napjainkat. A csoporttársaimról – akikkel mindig minden könnyebb volt. Sosem hiányzott a jókedv. Igazi bohém csoport volt a “Harmincas”. (Az orvosavatás előtti órában sem hazudtoltuk meg magunkat).:)

13639745_10157106460975285_381751320_o

Hiányozni fog a Selye János Klub minden tagja, a nyári gyakorlatok Budapesten, a Teddy Maci Kórház…felsorolni is hosszú, hogy mennyi minden.  Ahogy körbenéztem lassan tudatosult bennem, hogy ez az a hely, ahol megtanultunk felelősséget vállalni mások életéért. Ez az a hely, ahol orvosnak tanultunk. Közben persze azért az ember rájön, hogy amennyit adott, annyit el is vett. A sok áttanult év és a számtalan bögre elfogyasztott kávé -hat évvel ezelőtt elszánt antikoffeinista voltam…

13663648_10157106462885285_306407919_o (1)

Hálával tartozom anyának és apának a sok jóért és hogy lehetővé tették, hogy véghezvigyem azt, amit igazán szeretnék. Voltak napok, mikor nehéz volt mosolyogni, de akkor is ott volt a húgom (akivel ha együtt sírtunk is, mindig azt mondta: Aci,meglesz!). István, akit szerintem a fél diplomám megilletne, mert annyi önmarcangolást és hisztériát tűrt el hosszú-hosszú órákon át. (S egyszer sem csapta rám az ajtót:) ). Bálint, aki mindig megnevettetett, és ott van még a nagynéném (Zsuzsika), a legnagyobb kritikusom és az egyetlen a családban, aki végigküzdötte magát ezen az úton. Zsuzsika, aki kertelés nélkül megmondta, hogyha hülyeséget csináltam, de ha kellett éjnek évadján elmagyarázta a metabolikus acidózist és alkalózist. Felsorolni is nehéz, hogy hányan segítettek. Mindenkinek szívből köszönöm és reménykedek benne, hogy sikerül majd legjobb tudásom szerint és a legnagyobb alázattal gyógyítani.

DSC_0013

Öcsémet színésznek, de izibe!

Az ember lánya gyanútlanul hazarobog hétvégére (nyilván, hogy családi életet éljen az otthoniakkal is). Már az autóban jönnek a rémhírek, hogy Bütyök beteg. Egy napot töltött iskolában a téli szünet óta -az is péntekre estett, még mielőtt bárki is elsajnálná szegénykémet. Kinyílik az ajtó, bezuhanok a konyhába csomagostul. A csizmám még a lábamon s próbálom magamat kiszabadítani a sálamból, mikor hallom az erőtlen, gyenge kicsi hangot.

  • Aci, te vagy az? – (Olyan a hangja, mint aki az utolsó kenetre vár).
  • Aha, én. Mindjárt megyek, csak leszedem magamról a kabátot.- s közben rángatom le a beakadt cipzárt, ami bekapta a hajamat.
  • Nagyon beteg vagyok ám…fáj a pocakom.
  • Hallottam, apa mondta. Pillanat és ott vagyok, aztán mesélsz!

Bebucskázok a szobába. Gyerek a kanapén betakarva, mesét néz és rettenetesen gyötrelmes arcot vág. (Már itt gyanús volt.)

  • Tudod… – itt nyel egy nagyot- egész nap fáj a hasam, alig tudtam odafigyelni a suliban és úgy örültem, hogy anya értem jött délután. (Nyilván. 🙂 Én is marha boldog lettem volna, ha anya értem jön a kórház kapuba).
  • S mid fáj? Csak a hasad?
  • Aha.
  • Jól van. Megmosom a kezem és megnézlek. Megnyomogatom a pocakod.
  • NEM KELL! – (Mi a szösz? Má´ mér´ne kellene?! Beteg vagy. Hazajöttem. Nem fogod elsunnyogni, ha eljátszod itt nekem a hattyú halálát!) – Tudod, hogy utálom, mikor megvizsgálsz!
  • Akkor mit csináljak?
  • Bújjál ide!
  • Na jó, de azért a kezemet megmosom.

Majd végighallgattam a pocakfájás tüzetes leírását, de nagy volt a sanda gyanúm, hogy igencsak el van túlozva. Szegény anya  még mindig megvezethető ezen a téren. Anyának ilyenkor bekapcsol a vészjelző- Víííjúúúvíííjúú. Két lábon járó mentőszolgálat és mindegyikünket azonnal meg akar menteni. Most is ott kuporgott a gyógyszeres fiók mellett és törte a fejét, hogy mivel enyhíthetné Beteg B. fájdalmát.

  • Szerinted adjak neki valamit hányingerre?-s kutat a nagy fiókban.
  • Szerintem ne adjál.
  • …de azt mondta, hogy rosszul van.
  • Aki rosszul van, annak nem húzódik mosolyra a szája széle, mikor arról beszél, milyen rosszul van.
  • Jaj, tudod milyen…
  • Tudom hát! Semmi baja nincsen. Ne adjál neki semmit!
  • Na azért probiotikumot kap -felegyenesedik és mutatja. (Király. de akkor sincsen semmi baja…) – holnap ha nem leszek itthon, ne erőltess bele semmi nehezen emészthetőt.  (Jó vicc 😀 mintha bármikor is megevett volna valamit, ami neki nem tetszett.)
  • Jól van. Ígérem, tölcsér nélkül nyomom le a torkán a pacalt.
  • Mi van??? ( Anya sose érti a vicceim).
  • Semmi…majd adok neki kétszersültet.

Másnap reggel anya keltett telefonon, s úgy hadart, hogy a frissen ébredt agyam alig fogott fel belőle bármit is. Szó volt probiotikumról, meghogy hányinger, gyerek az ágyban…bla bla bla… Nem baj. Csak mondtam neki, hogy – jó, jó, jó… Lemegyek, Beteg B. a kanapén. Kérdezem tőle:

  • Még mindig beteg vagy?
  • Aha nagyon rosszul…szerintem nem is tudok kimenni a konyhába reggelizni…
  • Jaj te szegény! Papot hívjak?
  • Minek?
  • Hát ha ennyire rosszul vagy.
  • Nem kell.
  • Akkor szerintem ki tudsz jönni a két lábadon.

Kislattyogott, lógott füle-farka. (Fenomenális színészi alakítás). Megette a reggelit. Visszafeküdt. Meggyőzhetetlen volt afelől, hogy szombat délben már nem illik pizsamában lenni. A huszadszori felszólításra átöltözött. Épp az előszobában takarítottam, mikor egy gyerekhang üti meg a fülemet kintről:

  • Báááááálíííínt! Báááááááá – kinyitom az ajtót, s egy ismeretlen kisfiú.
  • Szia! (Hát téged, meg mi szél hozott édes fiam?)
  • Csókolom! (Na szép! Lecsókolomoztál…Tökéletes.) Bálint tegnap elhívott játaszani. Tudja… nagyon jó barátom ám! (Nocsak, mifene… hogy a Bálint? Hát az tegnap óta haldoklik… erre bezzeg van esze!)
  • Na jól van akkor, kerülj be!  -(De csak mert öreganyádnak szólítottál!)

Kisfiú belibben csacsogva. S a hátunk mögött, az ajtóban megjelenik szépöcsém kisimulva mosolyogva. (Beléd vágott a gömbvillám vagy miiiii??? Az előbb még nyelni se tudtál! Áruló. Most nem azért, de én végig tudtam…)

  • Szia N. – mondja fülig vigyorral. – Jó, hogy itt vagy! Mehetünk xboxozni?
  • Hát bizony az nagyon jó, hogy jöttél.  Bálint már épp halni készült…de ha ezt tudom biz isten nem megyek orvosira. Hátezcsodálatos!
  • Miről beszélsz? -mondja B. a szemöldökét huzogatva.
  • Alig lépett be a barátod és már teljesen fel vagy gyógyulva. Én hülye! Hat éve görnyedek, pedig elég volna ha csak  átmennék a betegeimhez xboxozni.

N. gyere át többször! 🙂

 

Belga waffelt reggelire

Novemberben terítékre került a gondolat, hogy I.-vel ellátogatunk a télen valahová északra, mondjuk Norvégiába – persze közbeszólt a lelkiismeret, hogy jön a karácsony és a vizsgák…majd a vizsgaidőszak után! Sóhajtva bár, de elvetettük a gondolatot. Pár napra rá azonban érkezett a lehetőség- északról – Brüsszelből. 🙂 Nem teljesen Norvégia, de nem bántuk. Egyátalán nem. Nem voltam még eddig Belgiumban, hát majd most leszek – gondoltam! Az sem érdekelt, hogy pénteken -a repülés napján még vizsgáztam, ahogy az sem, hogy a nagy belgyógyászat vizsgára a repülőtérről jelentkeztem be. Ha mindig azon agyalnék, hogy mit miért ne csináljak, akkor azt hiszem boldogtalan lennék…

10750349_10202188412270699_7644214423723116088_o

Péntek este landoltunk, meglepően rövid repülőút után- mindössze 1,5 óra – Lindi azt mondta, az egy jobbfajta Pozsony-Patas távnak is megfelel (ha nincs dugó). A reptér a város peremén volt, így busszal közlekedtünk be a központba – akkor még minden gond nélkül és teljesen spécin 🙂 (nem tudtuk, hogy a hétfői sztrájk ki fogja fordítani az embereket önmagából és mindenki úgy próbál majd feljutni a reptérre fuvarozó buszra, mint a Titanicban a mentőcsónakokra 😀 )

Ha rosszat akartok hallani Belgiumról, akkor olyat nem tudok mondani. Az emberek kedvesek, vendégszertőek és családcentrikusak, még azt is tudták, hogy Szlovákia fővárosa Pozsony – Bratislva 🙂 Beszélnek franciául, hollandul és angolul. Mivel nem hotelben szálltunk meg, ezért kaptunk egy csipet Afrikát is, mert a két főbérlő onnan származott. 😀 Megkaptuk az invitálást Kongóba és Tanzániába is. A vendéglátónk a szívünk csücske lett, még vacsorát is főzött nekünk- hogy ne dobjuk suttba a szlovák társadalomba vetett hitet, borral érkeztünk a vacsira és mi mosogattunk el. 😀 Reméljük, megfeleltünk az  európai normáknak. 🙂

10731018_10202183115818291_8583730265747654097_n

A szombat városnézéssel telt. (Csak úgy magunkban. A.- tudta az utat én meg utána olvastam a történeteknek a vizsga után- szokásom, hogy ha valahova megyek, akkor készülök belőle innen-onnan). A belga királyi palotánál kezdtünk, de csak kívülről kukucskáltuk meg és érthetlenül álltunk a kapu előtt, ami virágcsokrokkal volt beborítva. (Este Ch. -a főbérlő-elmesélte, hogy azért, mert nemzeti gyász van. Pénteken elhunyt Fabiola, volt belga királyné. – Na ezt persze nem olvastam az interneten.) A következő uticél a székesegyház volt (Cathedralis SS. Michaelis et SS. Gudulae). Kívülről (szerintem) nagyon hasonlít a Notre Dame -ra. A. és A., akinek már volt összehasonlítási alapja, azt mondták, a brüsszeli székesegyház nagyobb, mint a párizsi. Én meg elhiszem nekik,de reménykedem benne, hogy azért egyszer majd én is eljutok Párizsba. Ahogy belépsz, egy képkiállítás fogad- a híresebb momentumokról, melyek a székesegyházban zajlottak. Királyi esküvők, temetés, II. János Pál Pápa látogatása… és láttunk kiállítást betlehemekből- a világ minden tájáról. Japán betlehem, spanyol, afrikai (néger Jézuskával), brazil… és megtaláltuk a szlovákot is – fa- birkákkal 🙂 . Ahogy lépkedtem, a lábam alatt néhol megjelent az üveglap alatt a régi templom alapja.

10731018_10202183115938294_6456005562251930279_n

Persze megnéztük a pisilő fiút is – fiaink szíve vágya volt. (Állítólag azért lett Brüsszel jelképe, mert mikor megtámadták a várost és a városfalakat fel akarták robbantani, akkor egy kisfiú lepisilte a gyujtózsinórokat és így azokat nem tudták meggyujtani.) Öltöztetik a pisilő kisfiút -most is mikulás ruhában volt- saját öltöztetője van, és már több mint 200 ruhából áll a repertoárja. Van ám neki nőnemű párja is- a pisilő kislány- ide sajna nem jutottunk el most a hétvégén. 10849931_10202183270622161_6711498975712260101_n 10849931_10202183270662162_3551465608179479270_n

Éééés megkóstoltuk a belga waffelt is. Kiváncsiak voltunk, hogy van-e helye a sok hűhónak. Jelentjük, hogy van!!! A belga waffel isteni 🙂 Eheted gyümölcsökkel, tejszinhabbal, csokiöntettel, nutellával, fahéjasan cukorral, porcukorral, pusztán vagy ahogy akarod – mindenhogy finom. 😀

10523843_10202183190460157_9116584832510354769_n (1)10523843_10202183190420156_4218891831018278993_n

Hódít a tűzfalfestészet is. (Nálunk még csak gyerekcipőben jár ehhez képest. Mindenesetre menő és látványos.

10849931_10202183270742164_8369953106402881487_n 10849931_10202183270782165_9129717755802260299_n

És igen, az ott Tintin a képen 🙂 picikorotokból nektek is ismerős lehet. Tintinnel találkoztunk az Atómiumban is- ő üdvözöl az ajtóban mindenkit. 🙂 Ebből kiderül, hogy ott is jártunk. Hatalmas gombóc komplexum 🙂 kipróbálhatod a liftet, ami 5m/s- mal közlekedik és dermesztő hideget hagy maga után. Kikukucskálhatsz a legfelső toronyból (gömbből), mint Aranyhaj. Ott fent, 100 m magasan láthattam az idei év első hóesését. *.* Az egyes gömböket igyeszenek különböző módon kihasználni. Az egyik kilátótorony étteremmel, a másikban kiállítást láthatsz arról, hogy hogyan is készült maga a komplexum az 1958-as világkiállításra. Láthatsz hajmeresztő terveket, melyek pályáztak erre a projektre. A többi gömböt kiállítóteremnek használják illetve rendezvényszervezésre.

10805822_10202188355549281_4835901983394834133_n    10848045_10202188313068219_149580068507735356_n

Az egyes gömbökbe mozgólépcsők vezetnek át. (Néhol futurisztikus hangulatban.) 😀

10690112_10202188346869064_6407665803106220269_n

Az Atomium előtt beiktattunk egy kis Minieurópát is. Gyermekeknek és gyermeklelkű felnőtteknek igazán érdekfeszítő – mi az utóbbi csoportba tartozunk. Interaktív, tanulságos és bájos. Telis-tele gombokkal és feladatokkal 🙂 a makettekről nem is beszélve. Megtaláltuk a pici Kék tempolunkat is és nagyon örültünk neki. (Az eredetit is nagyon szeretjük! Mert pozsonyi, mert kék és mert ott van a gimi mögött.)

10380969_10202188291067669_154703198945858227_n

Amiről még szót kell ejteni (több minden is van, de ezt egyszerűen KEEELLL) az a csoki. A friss belga csoki miatt illendőségből is Belgiumba kellene költöznöm, mert ISTENI! (Vagyonokat lehet rákölteni…sajnos.)10409347_10202188981164921_8712347531501542014_n10409347_10202188981244923_7714404706074204361_n

10409347_10202188981284924_4130042334523537676_n10849890_10202189152649208_1995545518955467999_n

Aki télen Brüsszelben jár, mindenképpen nézze meg a karácsonyi vásárt és az esti fényjátékot. Mesében érzi majd magát. Én pontosan kétszer mentem ki megnézni, mert az első alkalommal nem bírtam betelni vele. 🙂

10846069_10202186282337452_5410427262822458064_n

Ha ez a sok minden nem lenne elég, ragadt ránk egy kis francia is. 🙂

Lekvárból is az alternatívat: Paradicsom lekvár

Már vártam a pillanatot, hogy bekuckózhassak picit a konyhába, és alkothassak a magam örömére. Múlt évben sikerült rábukkanom egy nem szokványos receptre, a paradicsom lekváréra. Hát mit ne mondjak- minden kedves családtagomnak voltak előitéletei vele kapcsolatban.

– Paradicsomból lekvárt??? Vaníliás meg bazsalikomos??? Te jó ég! Anyám borogass! – el lehet képzelni, hogy szegény levárom milyen hátrányos helyzetből indult. De elfogyott, így idém már 8 pici üveggel tettem el a tavalyi 4 helyett.paradicsom lekvár

Íme a recept:

Hozzávalók: 2kg paradicsom

1 teáskanál só

10- 15 dkg cukor

fél citrom leve

1 drb vanília rúd

3-4 szál bazsalikom

A paradicsomot forrásban lévő vízbe mártjuk egy percre, kivesszük, hideg vízzel telt edénybe tesszük, majd a héját lehúzzuk, a paradicsomot összevágjuk, majd feltesszük a tűzre főni egy kis cukorral.

Kevergetve besűrűsítjük, majd hozzáadjuk a vaníliát. A vanília rudat félbe vágjuk és kikaparjuk belőle a belsejét, ezt adjuk hozzá a paradicsompüréhez.

Amíg a paradicsom fő, addig egy kis edényben összekeverjük a cukrot és a megmosott, felmetélt bazsalikomot.

Hozzádajuk a sót és a citromlevet, és addig főzzük míg el nem éri a kívánt sűrűséget. Aki szereti a csípőset, az tehet bele chilit is.

Kecskesajtokhoz, pecsenyéhez, sültekhez ajánlott.

Ok-okozat

Az ok: Tanulnom kell(ene), ráadásul neurológiát. Sosem volt a kedvencem. Most barátkozunk. Igazábol, hazudnék ha azt mondanám, hogy nem érdekes, mert az, csak rohadtul időigényes. Na mindegy. Tegnap ott telt be a pohár, mikor már a kitudja hányadik szindróma után diagnosztizáltam magamnál egyet.(Valami oknál fogva nem tágul egyforma gyorsasággal a két pupillám – mióta kishúgom évekkel ezelőtt szemen talált a lábujjával!) Olvasom az okoskönyvet, s közben sápadok el.

Adie szindróma: Legjellemzőbb tünete a pupillotónia, amely fokozatosan alakul ki és gyakrabban veszi észre külső megfigyelő, mint maga a páciens. (Ez nem jött be!10 percig ültem a tükör előtt zseblámpával a kezemben, hogy biztos legyen- ami biztos.) Réslámpa alatt az irissphincter egyes szegmentumainak spontán, féregszerű mozgása látható.(Ez még nálam nem jelentkezett…egyelőre!) Közelre nézéskor a sphincter más szegmentumainak bénultsága miatt a pupilla szabálytalan, illetve ovális alakú lehet. (Még ez sem! – vagy már annyira szabálytalan, hogy én nem is lááátom???) Az érintett pupilla átmérője ingadozik és idővel szűkebbé válik, mint az ellenoldali.(NA ITT VAN!) Az azonnali fényreakció hiányzik, (Hát mondom én !!!) de erős megvilágítás hatására 5–10 perc alatt lassú összehúzódás következik be (Na jo, ez nálam, 2 másodperc -anya ott verte volna le a vesémet, ha 510 percig ültem volna a tükör előtt! Jaj!), amit sötét szobában 15–30 perc alatt igen lassú tágulás követ. (Hogy ki az, aki kipróbálta mindezt 1530 percig egy sötét szobában, azt nem tudom?!) – Szóval ekkor mondtam azt, hogy ELÉG! Le kell tennem a könyvet, mert ha nem, akkor megint ágynak esek hypochondria miatt. Úgyhogy letettem.

Az okozat: Feszültség levezetés célján süteményt sütöttünk L.-lel. (Az is közrejátszott, hogy leesett a vércukorszintünk és nem volt itthon édesség… Segíts magadon, Isten is megsegít – ugyebár!)

Kép

A sütemény becses neve: Kétszínű epreske

Hozzávalók:

  • 1 pohár liszt (300 g)
  • 1 tasak sütőpor (12 g)
  • 3 nagyobb tojás
  • 1 pohár cukor (200 g)
  • 1 pohár joghurt (315 g)
  • 0,5 pohár olaj (1,5 dl)
  • 2 csapott ek cukrozatlan kakaópor
  • 1 pohár eper (250 g)

Elkészítése:

Az epret alaposan megtisztítjuk, a zöld részeket eltávolítjuk, (ha nagyobb szemek, akár ketté is vághatjuk) és kicsit hagyjuk lecsöpögni. A sütőt előmelegítjük, a tepsit (38*22 cm) kibéleljük sütőpapírral.

A lisztet egy tálba mérjük, elkeverjük benne a sütőport.

A cukrot a tojásokkal a gépi habverő legnagyobb fokozatával 3-4 percig verjük. Majd hozzáadjuk a joghurtot és az olajat, legvégül a sütőporos lisztet.

Csomómentesre keverjük. A masszát két egyenlő részre osztjuk, majd az egyikhez keverjük a cukrozatlan kakaóport. A sütőpapíros tepsibe simítjuk a kakaós tésztát, majd rá a világos masszát.

Az apró epreket a süti tetejére szórjuk.

Sütőben 180 fokon alul-felülsütéssel 40 percig sütjük. Tűpróbával ellenőrizzük.

Egész jó lett, s miután megsütöttem tisztáztam magamban, hogy nincs Adie szindrómám,nem fogok meghalni és mehetek vissza tanulni. Eeeennyi 😀

Képtelen széktörténet

Ki gondolná, hogy egy kerti széket befesteni probléma lehet? Ki feltételezné azt, hogy egy rosszul elhelyezett festékdoboz kárt tudna okozni bárkinek is!? Valoszínű, hogy akinek nincs festésre szoruló kerti széke és mellé még 3 gyereke, az nem is gondolkodik el ezen…de én mondom, bízd a dolgot Simonékra és mindjárt kész az élet írta történet!

Édes jó apukám idén úgy döntött, hogy a kerti bútort az elmúlt két évben meggyötörte a nap, ezért nincs mit tenni, ÁT KELL PINGÁLNI. (Kis naiv! Ha még csak a nap gyötörte volna meg, de hogy a gyerekei mire képesek?) A feladat az volt, hogy a hétvége alatt – *pihenésképpen, ahogy apa mondja- a lányoknak le kell festeni a kertibútort. Hát mit ne mondjak, másra se vágytam a húsvéti hercehurca után, de legyen…Fessük!

A közlemény után egy héttel el is jutott a tudatunking, hogy mi meg lettünk KÉRVEEE…na jó, igazából úgy történt, hogy már el is feledkeztem róla, de anya rám szólt, mikor épp kiskapával igyekeztem a kertbe epret gyomlálni, hogy tegyem azt le szépen és sipirc festeni! Apa addigra már két kerti széket le is festett- biztos nagyon unatkozott a szürke hétköznapokon…vagy csak megunta már jártatni a száját és nekiállt maga.(Valószínűleg a második lehetőség a helyes.)

Ez alól már nem lehetett kibújni. Jöjjön, aminek jönnie kell! (Hát jött is, de nem volt benne köszönet.) Fessünk!

– Látod?! Apád már lefestett kettőt. Ilyen enyhe vörösesnek kell lennie, de úgy, hogy látszódjon a fa erezete!

– Jól van anya, ne stresszelj, nem vagyok már kétéves!… Csak mutasd meg légyszi, melyik az a festék!

– Bent van a garázsban. Az az egyetlen festék ami a garázsban van!!!

– Jó´ van! Jó´ van! – bemegyek a garázsba. Nézek jobbra, nézek balra!- Anyaaaa! Anyaaaa! Itt két doboz is van! Anyaaaa, most akkor melyik aaaz???

Anya nagy komótosan odajön. Megnézi.

– No, hát erre az van írva, hogy alapfesték, erre meg az hogy lazúr olajfesték. Hm! (S mit csinál a két nő? Nem, nem az az első, hogy akkor hívjuk már fel az éppen  nem otthon tartózkodó házurát! DE NEM ÁM! Mi jobbak vagyunk! Mi kitaláljuk, hogy apa miért hagyott elő két fajta festéket. Mi járhatott az apa fejében?)…Hát figyelj! Akkor kenjed le elöször az alappal, aztután a másikkal!

Kérdőn néztem jóanyámra. Nagyon nem voltam biztos a dologban, így adtam neki még egy lehetőséget, hogy átgondolja…

– Anya, de tuti? Biztos, hogy ezt így kell?

– Az alap az majd megvédi, a lazúr meg majd kihozza a színét! (Az már biztos! Úgy ki lett hozva a színe, hogy csak na!)

– Mutasd azt a széket, amit apa már lefestett!

– Látod, az is ilyen vöröses, mint ez az alapfesték.

Nekifohászkodtam a műveletnek. Megtörtént az első ecsetvonás. Ordítok:

– Anyaaaaaa! Anyaaaa, nézd már meeeeg!!!

Odajön. Nézi, nézi. Látom rajta, hogy Ő sem biztos.

– Bemegyek megnézem a két benti széket mégegyszer, hogy ilyen-e.

– OK anya, menjél.

Slatty- slatty és eltűnik… majd hallom a távolból a választ. – OLYAAAAAN, festheted tovább.

Nekem mindegy, szerintem nagyon nem olyan. Éreztem én, hogy itt még gondok lesznek,de mit tudok én a festésről…édeskeveset. Festem. Festegetem. A faerezetnek már se híre se hamva. Helyette ronda vöröskapu színű lett az egész. Nyugtatom magam: Jó lesz eeez! Majd a lazúr…majd az kihozza! (A nagy francokat!)

Hallom anya,megint motoszkál. Kiabálok neki:

– Anyaaaa! Ugye tudod, hogy tiéd a felelőség ha ezt most elcsesztük?! Anya,ugye tudod?! HA APA KIABÁLNI FOG EZÉRT VELEM, AZT MAJD DÍSZCSOMAGBAN NEKED ADOM!

– Ne a szád járjon! Fessél!

No, jó nekem mindegy… Ha anya azt mondja, hogy ezt így kell, akkor ezt így kell (MERT Ő AZT MONDTA!)

Felbukkan a húgom, L. Nézi, nézi, hogy mit csinálok és megszólal.

– Szerintem elcseszted! Ennek tuti nem ilyennek kell lenni. Ronda kapu színe van. Apa meg fog ölni.

– Ne kritizálj, jó! Anya azt mondta, hogy így kell, és különben is kétfajta festék volt elő.  A festékeket meg apa hagyta kint, mert az első kettőt ő festette meg EZZEL, úgyhoooogy ragadj ecsetet és segíts!

Így hát lett bajtársam is, akivel majd elviszem a balhét… Pingálgatunk, L. már megint megszólal.

– Fel kellene hívni apát!

– Minek?

– MEEEERT ENNEK NEM ÍGY KEEEEL KINÉZNIE!

– Nézd, én tudom. Én már az első ecsetvonás után tudtam, de anya azt állítja, hogy ez így van jól. Én meg, tudod, nem értek hozzá, ahogy te sem.

– Rendben.

Festünk tovább. Már érzem az esti ordibálás langy szelét, amit édes jó apámtól kapni fogunk (MERT, már mindenki benne van! Kollektív bűncselekmény. Szegény apa… SZEGÉNY MI…SZEGÉNY ÉN!!!) Egyszer csak megjelenik jó anyám és visít.

– Mi a fenéééééét csináááááltatooook a székekkeeeeeel?!!! Hát hogy néz ez ki??? Szedjétek le de nagyon gyorsan!

– Tudod anya, nem értem mit vagy kiborulva. Te mondtad, hogy ezt csináljam, s azt is, hogy így…

– Hát de ennek kapu színe van! EEEEEZ VÖRÖS!

– Kiemeltük a színét és amúgy is, én idehívtalak az első ecsetvonás után és TEEEE azt mondtad, hogy ok.

– De azt nem mondtad, hogy ilyen lesz! Különben is egy ecsetvonásból nem is látszódott.

Mély csend. Egyszer csak kitör belőlünk a kacaj… Mert ezen már csak azt lehetett, NEVETNI! Anya is csak kuncog, mert ezt és így…ezt csak mi tudjuk. Senki más. Anya megszólal:

– Szedjétek le hígítóval!

– Biztos hogy nem! Én megvárom apát. Majd apa megmondja, hogy hogyan tovább.

– Hát, de ez így nem maradhat. Bele fog száradni a fába.

– Nem. Anya nem! Így is már ráment egy csomó időm feleslegesen. – mély csend, majd ismét megszólalok, mert jár az agyam-  Gondolod, hogy még le tudjuk szedni?

– Nem tudom. Egy próbát megér.

– De úgy nem sérül a fa?

Csend. Anya bement. L.-lel egymásra pillantottunk, amolyan ám legyen tekintettel. Nekünk már nics mit veszíteni… Nekiálltunk hát dörzsölni a két szerencsétlen széket, az udvaron ülve, a hidegben hígítóval. Mi, a két szerencsétlen. Egyszercsak nyílt a kapu.

– Basszus, basszus, basszus! Megjött apa! L., meg fog minket ölni!

– Már úgyis mindegy, nem?

– De. Igazad van.  -és így vártuk a csendes halált.

Egyszercsak megjelent apa, ránk nézett és összeállt neki a kép. Én azt gondoltam, hogy anya próbálta őt bent megpuhítani, de NEEEEM(!) csupáy annyit mondott neki, hogy nem lett jó a székek színe. Édes jó apukám, meg azt gondolta, hogy anya öcsém házifeladatáról beszélt…hogy biztosan, a munkafüzetben kellett székeket kifesteni. (Bánja is ő, hogy milyenre festi a gyerek a széket… HAJAJ, HA TUDNÁ!)  Kijött az udvarra, hogy megnézze két szorgoskodó ivadékát. Hát lefagyott. Ott, a garázsajtóban állva világosodott meg, amikor meglátta a vörös, ronda, kapu színnel lealapozott eukaliptusz kerti székeket. (Ráadásul kettőt!) Melyeket épp nagy bőszen súrol a két lánya hígítóba áztatott ronggyal.

ÉS NEM MONDOTT SEMMIT, DE A SZEMÉBŐL LÁTTAM, HOGY MIT GONDOL. 😀 (Azt inkább le sem merem írni.) Elment, hogy lenyugodjon. Majd 10 perc séta után odajött és annyit mondott:

– Remélem, van pénzetek kerti székre.

Hát így végződött Simonéknál a nagy kerti bútor renoválás. Azóta már nem nógat sem anya, sem apa, hogy mikor lesz a maradék is lepingálva. Még a két szerencsétlen széket is le kell csiszolnunk, mert most eukaliptuszból átváltottak vörösfenyő imitációra. Szomorú, de a dolgot még tetőzi, hogy életemben nem fájt úgy a fejem, mint akkor…s nem azért, mert úgy fejbekólintottak, hanem azért, mert székdörzsölés közben elinhaláltunk két flakon hígítót L.-lel.

Kocogj… és halj meg egészségesebben!

Isten lássa lelkem, én igyekszem! Igyekszem normális(hoz hasonló) életet élni zöldséggel, gyümölccsel, futással (bár azzal elég ritkán) és Rubint Réka popsiformálásával, de nehézkes. Nagyon sokszor nekirugaszkodtam már és igyekszem is, de a napirendem… aaaz elég rendszertelen. Igazából semmi rendszer nincs benne. 🙂 Éljen!

dinosaurs-chasing-me-interval-training

Hajdanán sokszor kerestem cikkeket, fórumokat arról, hogy mi is megy végbe a szervezteben a testedzés közben és után. Foglalkoztat a dolog nem csak mint laikust, hanem egy kicsit összetettebben is. A legtöbb helyen azt találtam, hogy ez egy bonyolult folyamat…Naaaa neee?! Hát picit utána néztem, olvastam (rá voltam kényszerítve, mert vizsgára is kellett). Megosztom hát, aztán majd lehet hüledezni, hogy az is mily kevés, amit leírok ide… Igyekszem úgy megfogalmazni, hogy érthető legyen. Remélem, sikerül!

1. probléma: Hogy is működik az izom?

Az izomzat összehúzódásra specializálódott. Szerencsére ingerelehető az idegrendszer által. 😀 Maga az inger elindulhat az agyból, tudatosan, például: Márpedig ééén most edzeni fogok!!!- és lehet automatikusan generált reflex is, ami cseppet sem tudatos.(Próbáld csak meg keresztbe tenni a lábad! Lazítsd el azt a lábad, ami felül van, majd a tenyered oldalsó részével csapj a térdkalácsod alá. Ha ügyesen csináltad, kiváltottad a patelláris reflexet és rúgtál a levegőbe egy kicsit!) Az ingerület végigszáguld az idegeken, amik az izomzathoz vezetnek. Majd elérik azt a helyet, ahol az izomszövet találkozik az ideggel. Az ingerület  hatására az izom-ideg találkozásánál (is) kipréselődig egy kis stimuláló bomba (neurotranszmitter, ebben az esetben ACETILKOLIN) és ő rákapcsolódik az izmon lévő pici receptorokra- ezek kicsi kapuk, amik névreszólóak. Az izmon belülre a neurotranszmitter már nem jut be. Ő csak arra szolgál, hogy a kiskapun megfogja a kilnicset és kinyissa az ajtót a nátriumnak (Na), ami befárad a sejtbe és megváltoztatja a  sejt membránjának potenciálját (depolarizálja). Ezen aztán felbátorodik a Kalcium is és előtör a rejtekhelyéről (persze csak akkor, ha kellő mennyiségű Na van már a sejten belül.)A kalcium pedig mint a kiskatona leerőszakolja a troponin-tropomiozín védőburkot az aktinról, így az aktín kezet rázhat a miozínnal. Mindehez energia is kell (ATP)- ezt nyerjük a táplálékból. Ez tehát a folyamat (nagyon nagy vonalakban).

Kép

* ATP- adenozitrifoszfát- lebontásakor szabadul fel az energia, amit szervezetünk felhasznál.

2. probléma: Tornázni tornázom, de miért nem látszik?

Energiabomba (ATP) kis mennyiségben mindig jelen van az izmokban- pár másodpercnyi intenzív mozgáshoz elegendő. Ahhoz, hogy a mozgást pár másodperc után is folytatni tudjam (néha képtelenség 😛 ) újból kell gyártani. Ha a gyártása oxigén jelenléte nélkül (kevesebb oxigénnel) anaerób módon történik, akkor:

A. a szervezet maximális intenzitású rövid ideig tartó izommozgáshoz (ami kb 10- 20 másodpercig tart, pl. futsz a villamos után vagy istenkirálynak érzed magad az edzés első 10-20 másodpercében) kreatínfoszfátot használ fel az energia (ATP) gyártáshoz.. Ez a kreatínfoszfát nagyon jó dolog, mert mindjárt kéznél van és még tejsavat sem képez, de minden jónak egyszer végeszakad! 20 másodperc után elfogy a kraetínfoszfát, ilyenkor a szervezet matat, hogy keressen valami használhatót. 

B. Rátalál hát a gilkogénre. Ilyenkor a mozgásunk, már kicsit lassul, de még nem fáj semmi! A glikogénből nagyobb raktárunk van- kb. 2- 3 percre való, gyors mozgáshoz, de itt már van hátulütője is a dolognak. A glikogén lebontásakor tejsav (laktát) termelődik. A tejsav savas pH értékű, s minél többet és intenzívebben mozgunk, annál több termelődik és ez betesz az izmok belsejében működő enzimeknek, amik lebontanák. Minden enzimnek van egy pH optimumja, egy optimális közeg, amiben működni tud. Ha ez megváltozik és nagyon eltér már a jótól, akkor az enzim leül, megköszöni a lehetőséget ,de közli, hogy Ő ilyen körülmények között nem tud dolgozni. Tehát a tejsav csak gyűlik tovább az izmon belül, az enzimek sztrájkolnak és így csökken a teljesítőképességünk. Tejsav elkezd az izmokból kijutni a vérrel, eljut a szívizomba is és a májba is. Ott glükóz (cukor) képződik belőle, amit ismét energiagyártáshoz használhatunk fel. A laktát miatt a szervezetünkben acidózis/savasodás lép fel, ezt ki akarjuk küszöbölni és elkezdünk egyre gyorsabban lélegezni, hogy eltüntessük az acidózist. ( A felgyülemlett tejsav megmagyarázza a fájdalmat és a lihegést is.)

* persze a fájdalmat az is okozza, hogy testmozgáskor sérülhet az izomzat és a mikrotrauma is keletkezhet.

C. De 2-3 perc után, mi még nem fejezzük be az edzést, csak már “érezzük” a történések súlyát. De kemények vagyunk mint Tarzan sarka! Testünk a legnagyobb mennyiségű energiát azonban oxigén jelenlétében képezi cukrokból és zsírokból. Ebben az esetben már alacsonyabb intenzitású, hosszabb ideig tartó testmozgásról beszélünk. (pl. lefutod a maratont). A rossz hír az, hogy először a cukrokat égetjük el és úgy 30 perc után kezdjük a zsírokat átalakítani. (Hát ezért megy az embernek nehézkesen a fogyás, ha csak 20 percet szán rá a testmozgásra.)

De! Mentségünkre szolgáljon, hogy kétórányi közepes intenzitású testmozgás, annyira megterheli a szervezetet, hogy a szükséges utána minimum 1 nap regenerálódás (persze most nem az élsportolókról beszélek), hogy ismét megteremtse a szervezetünk a kellő mennyiségű glikogént, amiből majd a glükózt szintetizálja.

S amit még tudni kell: 

Sajnos nem vagyunk egyformák! Az izomrostokból létezik 2 típus:

– Az egyik a fehér izom, ez gyors összehúzódásra képes és nagyobb volumenű. (Képzelj el egy sprintert!)

– A másik a vörös izom, ezek a kitartó izmok. Nem képesek nagyon intenzív gyors mozgásra. (Most képzelj el egy maraton futót!)

A jó hír az, hogy mindenkinek van mindkettőből, csak más arányban. A legtöbb ember olyan, mint a jó utcamix, van néki egy kicsi ebből is és egy kicsi abból is. A professzionális sportolóknak, sportágtól függően az egyik vagy a másik rost típus elérheti akár a 90 % -ot is. Sajnos az arány genetikailag adott. (Kutyából nem lesz szalonna…) S az hogy az egyik típus világosabb, a másik sötétebb, azt a mitokondriumok száma adja meg.

Obrázok1

Brünni csavart csokitorta vs. Alíz

Mit ne mondjak, majdnem a torta győzött kiütéssel. 😀 Vannak napok, mikor már annyira nyomorultul fáradt vagyok, hogy zizmi fejjel nekiállok sütni. Az elmúlt két hét őrültek háza volt. Csak úgy kapkodtam a fejem, hogy most miii vaaan?!” Olykor éjjelnete szerveket varrogattam kislámpa fényénél az önkéntes óvódás programba (éljen a TEDDY MACI HOSPITAL! Már nagyon várom a csütörtököt. :D) vagy vizsgára készültem sportorvoslástanból, esetleg a gyerekosztályon töltöttem a reggelt és a délelőttöt aranyos kismucik között (és kevésbé kedves felügyelő doktornővel, aki a referálás minden pontjában elakadt – de ezt építő kritikának vette az egész csoport.) Itt volt még Istvánom 25. szülinapja is (a friss húszas, ahogy ő mondaná), meg persze a hétvégi rutin feladatok…

Szóval volt egy kis pörgés, de nincs is ezzel semmi gond (ez most nem panaszáradat, hanem tényközlés volt). Csak a hajsza után kell egy kis regenerálódás. S ezért én úgy döntöttem, hogy a szombati napot, azt könyvek nélkül töltöm. (No jó, relative a szakácskönyv is könyv…)

Erős késztetést érzek már egy ideje, hogy megsüssem a Brünni csavart csokist. Az eredeti terv az volt, hogy múlt hétre várható az érkezése, de két falkaparás és önmarcangolás közepette beláttam, hogy attól még én nem leszek rossz barátnő, ha I. nem kap tőlem szülinapi tortát. Végülis vizsgázni megyek hétfőn és pénteken, végülis tortája is lesz… Persze tudom, racionalizálni, meg mindent megmagyarázni, nem túl szép dolog, de túléltük az ünneplést az én amatőr cukrászati kreálmányom nélkül.

Nagynéném előre figyelmeztetett, hogy ez a torta “mumus”- én meg szeretem a kihívásokat. Tisztában voltam vele, hogy két tésztát kell sütni,és hogy csavarni is kell majd -(Meg számolni is és mérni, de ez nem volt ám a receptbe leírva!!!)

Kép

Volt hogy elkapott a pánik, mikor ilyet láttam leírva a receptben, hogy: ” Bemelegített sütőben mérsékelt tűzön sütjük.” – S ennyi.Se több, se kevesebb. Bennfentes információkat nem oszt meg a szerző. A fene essen beléd! Milyen hőfokon és meeeeddig? Nehezedre esett volna leírni???

A hasonló probléma a 2. tésztánál is felmerült. Kedvenc mondatom a: “Tésztát két részre osztjuk és beleöntjük két kiknet, lisztezett tepsibe és hirtelen sütjük, hogy sodorni lehessen.” Ez a mondat elég volt ahhoz, hogy szinte anafilaktikus sokkot kapjak. Mi az hogy két tepsibe? Mekkora legyen az a tepsi??? És mi az hogy hirtelen sütjük??? Vágom én a dolgot, hogy gyorsan magas hőfokon,de milyen gyorsan és milyen magas hőfokon? S ekkor a húgom megszólalt, s mondott egy olyat, hogy az épp kicsorduló könnyeim is felszáradtak. (No jó, sírni nem sírtam, de a hatás miatt, nem hagyhattam ki…) Szóval húgom humorherold megjegyzése: ” A hirtelen sütjüket úgy is értelmezhetnéd, hogy amikor a tészta nem számít rá, akkor csak úgy pikk-pakk bevágod a hideg sütőbe. S akkor majd jól meglepődik és aaaaz akkor HIRTELEN lesz megsütve.” 😀 Értékelem én L. tanácsait, de nem ezeket…

Szóval nagy nehézségek árán, de megsült. Időközben, elfogyott a tojás is és tepsire is kisebbre gondolt az illetékes, de igy lett nekem a 1 darab Brünni csavart csokitorta helyett 1,5 Brünni csavart csokitortám. 😀 Utólagos éjjeli krém keveréssel, de megsült még éjfél előtt.

Kép

Túlkiabálni az ütvefúrót

Vannak az életben jó, sőt egész kellemes periódusok is. Mikor minden sikerül. (Persze nem zökkenőmentesen, sem falkaparás nélkül, de azért minden halad előre). S ez a szakasz ilyen volt (legalábbis eddig …kopogjam le gyorsan!). Most nem kifejezetten a vizsgaidőszakra gondolok, de persze azt is túl kellett élni az előző hónapokban.

Mindenesetre ez a vizsgaidőszak igazi kuriózum volt. 3 vizsgázó gyerekkel a szüleinknek igazi élmény lehetett. 🙂 Anya hol engem buzdított, hol a húgomért izgulta át a délelőttöt. Mindig  A Hívásra várva, hogy helyt álltunk-é. A pizsamában holdkórosan támolygó, tananyagot  mormolászó egyetemisták száma a januári hónapban kettőre tehető. (Ilyenkor az ember azért rendesen leamortizálódik, mit ne mondjak!)

Itthon már azért sem szólnak, ha éjjel háromkor még hangosan tanulok a szobámban keringve. (Sajnos kialakítottam a hosszú évek alatt egy bizonyos tanulási rítust. Hangosan és sétálva. 😀 Mindenki nagy örömére.) Arról meg aztán nem is beszélek, hogy a mániás depresszió mindenféle tünete jelen volt a házban.

* Mániás depresszió nálunk, a két vizsga közti szakaszban (ne riasszon el, ha te is magadra ismersz ):

Mániás fázis = A sikeres vizsga után

  • Eufórikus boldogság
  • Optimista tervek, pozitív jövőkép
  • Fokozott önértékelés
  • Szokatlan energikusság
  • Impulzivitás
  • Csökkent alvásigény
  • Gondolatrohanás, új ötletek
  • Kapcsolatok kritikátlan létesítése

Depressziós fázis = A megpróbáltatás előtt

  • Lehangoltság, szomorúság
  • Pesszimista gondolatok, negatív jövőkép
  • Alacsony önértékelés
  • Nyomasztó tehetetlenségérzet
  • Apátia
  • Álmatlanság vagy fokozott aluszékonyság
  • Koncentrációs zavar
  • Magányosságérzés

S ha mindez még nem lett vona elég! Ugye kisöcsénk is vizsgára készült… gitárból. 😀 Szóval 1,5 hónapig ugyanazt a dalocskát hallgattuk, mert lázasan gyakorolt a félévi koncertre. Néha már a falkaparás enyhe kifejezés volt az itthoni állapotokra, de mindent lehet fokozni. Ezt is… Január 5-én kezdetét vette a konyha renoválása. Anya rég dédelgetett álma. ( Itt jegyezném meg, hogy a dédelgetett álom, az elmúlt hónapban nekem inkább rémálomnak tűnt.)

Volt itt miden : 2 darab adrenalinnal átitatott egyetemista, 1 darab húrokat lázasan pöngető kisfiú, 1darab anyuka, aki mindig izgult valamin és egyfolytában suvickolt, 1 darab apuka, aki 1,5 hónapig bütykölt a konyhán (is) , és persze ő is izgult. Csempeverés, festés, parkettázás …jaj,és az ütvefúrót túlkiabálva farmakológiát tanulni sem volt semmi. De így utólag nem mondhatok mást, csak azt, hogy teher alatt nő a pálma, mert mindenki levizsgázott s a konyha is kész lett.

Mindezek mellett -nem mintha ennyi jó hír nem volna elég,de- az egyik gyermekkori jóbarátom, B. úgy döntött, hogy vőlegénnyé avanzsál és eljegyzi élete párját. Hát innen is kívánok nekik sok-sok boldogságot és hasonlóan nyüzsgő családi életet, mint ami nálunk van. Nehogy már unatkozzanak!

Alice in Wunderland

A fővárosban él három lányka, együtt, egy picinyke szobában. Ó jaj, az a nyomorult 20 négyzetméter…s akkor már a hölgyeményekről ne is beszéljek! Deficites mindhárom! 😀 Azt hiszem unalmas volna az életem K. és L. nélkül. Azok a mélyreható beszélgetések… Mókusles az ablakból. Álmok arról, hogy 10 év múlva majd Indiában fürdünk elefántokkal. Kuncogások a saját nyomorúságunkon. Hajnalban felcsapódó lámpafények. Éjjelekbe nyúló filmnézések. Legújabb szenvedélyünk, hogy újranézzük a Vészhelyzetet – eddig az első három részt tudtuk csak megnézni- Ne tessék itt garázda tivornyákra gondolni! Ez amolyan :ágyban egymás mellé kucorodó, pizsamás, meleg zoknis, csokizabálós éjjeli programok.

Susan

Mielőtt azt gondolod, hogy juj de rohadt jó nekünk, közlöm veled, hogy nem olyan biztos az! Azt gondolod, csak te kelsz korán, hajt a megfelelési kényszer, a mindennapos lökött problémák iskolában, családban, párkapcsolatban? Mindenkinek megvan a maga keresztje, csak néhányan ügyesen leplezik … vagy megbírkóznak vele. Vannak napok mikor úgy érzem, pocsék az egész! Elcsüggedek. De aztán körbenézek. Elég csak bemennem a kórházba.

Minap az onkológián töltöttem egy napot s volt szerencsém találkozni egy nénivel. Bentfekvő volt, operálták, de olyan életerő volt benne, ami kevesekben. Súlyos beteg volt, a férjét is elvesztette,de élni akart. Ami életben tartotta az a 2 dédunokája, akiknek a születését várta. Mert ő még babusgatni AKARJA őket! S ilyen helyzetekben velem mindig fordul egyet a világ. Hol vannak az én problémáim ehhez képest? Könyörgöm?! Szakdolgozat témaválasztás? Kibicsaklott boka? 300 oldal, amit meg kell tanulni? Ugyanmár! Hát látod, ezért gondolhatod TE azt, hogy nekem/nekünk könnyű az életünk s csak neked sanyarú a sorsod, mert mi más szemszögből nézzük a világot. Mindenki kap eleget a maga módján, hidd el nekem!

Még egy gondolat: Az egyik ismerősömnek fültágítója van. Sosem értettem a funkcióját – én kis tudatlan. S rengetegszer játszottam már  el a gondolattal, hogy aztán azzal a lyukkal vajon mi történik? Ott éktelenkedik majd, s a gazdája lóbálja majd a fülcimpáját a szélben???(Minek az egyátalán?) Hát nem. Megműttetik. Jól kinyújtják -aztán vagy átszakad vagy nem. Rájön, hogy eléggé bizarr látvány, s eltávolíttatja/visszaoperáltatja eredeti állapotába.

Elrretntő példának:

 

1391623_751021631590424_1903968800_n

 

Kutyaházi történetek

      Az utóbbi időben (vasárnap óta) próbáljuk összeszoktatni Samut és Tacsit. Elképedve figyelem, hogy Samesz mennyire nyugodtan fogadta az új jövevényt. Állja a sarat. Kicsit olyan a dolog, mintha kistestvére született volna. Samu, a  9 hónapos keverék kutyusunk  (boxer-labrador) 30 kilójával csak ül és nézi a fél kilós Tacsit. Öcsém nagyon találékony volt, mikor a kis tacskót elnevezte. 🙂 Én a Dönci nevet szorgalmaztam, de eszembe jutott, hogy Dénes barátom talán nehezményezné a dolgot. Elnyomtam a késztetést és maradt a “Tacsi”.Image

     Na már most, hiába van jelentős súlybéli különbség a két kutya közt, a kicsi kekeckedik a naggyal. Ugrándozik előtte, tépi a fülét és a tűhegyes fogaival az orrát rágicsálja. Ekkor Samu legyint egyet a mancsával. Tacsi elrepül és nyüszítve szalad, hogy őt bizony bántották. (Ilyenkor elkezdek, hangosan hozzájuk beszélni, mint a gyerekekkel, hogy:  ti már megint nem bírtok magatokkal??? Te mit piszkálod a nagyot?! Samu neked meg legyen eszed!) Néha már én sem vagyok tiszta.Image

    Ma délután a kertben gyomáltam és hátraengedtem a szörnyecskéket is. Samu hozta a labdát. Az orrával tologatta a kicsi felé, az meg menekült előle, majd bedühödött. Szerintem valami olyat gondolt, hogy : Jaj, mit bénázol már! Hova mész?! Szóval mondanom sem kell, hogy túl sok gyomot nem írtottam. (Tevékenységemet inkább nevezném kerti kutyázásnak.) Odáig fajult a dolog, hogy Tacsit meg kellett mentenem. (Remélem, egyetlen szomszéd sem látott, ahogy a kutyát inggel a hátamra kötve mászom a kertben.)

“Hello tourist du bist in Budapest”- szakgyak beszámoló

Hazaérkeztem, és jópár napig nem vitt rá a lélek, hogy írjak. Egyszerűen nem! Annyi minden történt, hogy annak idő kellett üllepedni- magyárán: lusta dög voltam. Aki nem tudja, azzal közlöm, hogy 2 hetes nyári gyakorlatomat Budapeseten élveztem. Úgy ám! Én a pozsonyi kis csitri elmentem szerencsét próbálni külhonba. Pesti nő lettem -pontosabban budai – 14 napra. Hála és köszönet mindenért Gálffy Balázsnak, aki barát, kolléga, apa és anya volt egy személyben. Szóval “Kéteff Ipszilon” innen üzenem neked: KÖSZÖNÖM, HOGY OTT LEHETTEM!

Ha az első benyomás számítana, akkor talán sírva rohantam volna haza. Már az első 10percben azzal szembesültünk, hogy a konnektor nem kompatibilis az elosztóval  és a hűtő is “váladékozik”. Ajtaját kitárva elénk tárult a valóság…ami szőrös volt, bűzlött és épphogy nem mászott. Nem tudom, hogy a penészes hűtő kitakarítása, mennyire számít team buildingnek, de minket összehozott. Az emlék idővel megszépül, és ebben szerepe volt a bombasztikus társaságnak. Ha nincs élmény, nincs mit mesélni ugyebár. 😀 Következő megpróbáltatásom az emeletes ágy volt (védőrács nélkül). Az első éjszakát mozdulatlanul töltöttem, kis híján a falhoz tapadva. Pár nap múlva már az sem érdekelt volna ha lezuhanok, csak alhassak. Hiába, változnak az igények.

Amit eleinte nagyon furcsálottam, az a mentalitás. Nyitottság és  közvetlenség. Nehéz volt megszoknom, hogy idegen emberek az utcán “lesziáznak”, utánam kiabálnak- és nem mindig kedveset . Mi itthon picit távolságtartóbbak vagyunk -ami szerintem nem hiba- de ízlések és pofonok.

Hogy a kórházban milyen volt? Mindenki nagyon segítőkész, türelmes és barátságos. Azt hiszem, hogy elárulhatom, a Szent Imre Oktató Kórház a szívem csücske lett -betegestül, nővérestül, doktorostul. Hálás vagyok a nagy türelmükért. Az első kérdés általában az volt, hogy tudunk-é magyarul – és nagyon megkönnyebbültek, mikor közöltük, hogy igen. 😀 Onnantól kezdve minden rendben ment. Soha az életben nem gondoltam volna, hogy engem a sebészet így tud majd érdekelni. Nem akarok elhamarkodott döntéseket hozni,deee… érdekes. (A változás lehetőségét fenntartom!) Persze nagy szerepet kap eme következtetés levonásában a minket körülvevő “sebészgárda”. Eltűrték, hogy a sarkukban legyünk, hogy kérdésekkel bombázzuk őket, akarták, hogy akarjunk! Türelemmel magyarázták végig a laparoszkópiás műtéteket, hogy fogalmunk legyen, arról mit is látunk. Varrni tanítottak két operáció között. Azt hiszem csak áradozni tudok.

Persze sikersztori mindig van. Az enyém egy napos délelőttön kezdődött, amit a műtőben töltöttem. (Betegekről nem beszélhetek -mert nem ETIKUS, tudod?!- így kénytelen leszel beérni velem.) Szóval ott álldigáltunk a műtőben és elvarázsolva néztük a nagyokat, hogy és mit csinálnak -ha szerencsénk volt még aszisztálhattunk is. Majd elgyötörten, derekunkat fájdítva lerogytunk az öltözőben, hogy lekapjuk a műtős ruhát, átöltözzünk fehérbe és spulizzunk vissza az osztályra. Mindez kb. 5 kerek percig tarthatott. S a következő pillanatban már azt figyeltem, hogy kell infúziót cserélni. Ekkor megszólal a beteg :

-Doktornő, direkt van magán fordítva a felső? – (Mi vaaan? -gyorsan körbepislogtam, hogy mi a nagy helyzet. S láss csodát, hozzám beszél.)

-Jaj, nem. Nem direkt. Köszönöm szépen. – (A franc essen belé! Még öltözni sem tudok. ÁÁÁÁ!)

-Nem gond ám. Alig látszik. Tudja, van olyan felső is, amit így kifordítva hordanak. – (Aha van, csak nem ez.)

-Semmi gond, köszönöm. Majd mindjárt megoldom.

Elsétáltam az orvosi szoba kulcsáért. Rohanás az ajtóhoz. Kopogok -hadd ne kelljen kulccsal szerencsétlenkedni, ha van ott valaki. Nincs válasz.( Nincs itt senki. 😀 ) A kulcs a zárban nehezen mozdul. Kopogok megint. SEMMI! Na jól van te ajtó, ki fogsz nyílni! TUDOD?!) Kinyílt az ajtó, beviharzok, mérgemben becsaptam s már kezdek vetkőzni… Ekkor megpillantok két lábat az ágyon. De késő, a póló a kezemben. Melltartóban állvan pislogok meglepetten. (Mi a fene? Ha itt tetszik lenni, akkor miért nem nyitsz ajtót???) Drága rezidens kolléga is meglepődött a délutáni fehérnemű bemutatón. Hát nem vagyok szégyenlős, de mit ne mondjak, kicsit meghökkentem- kicsit ő is. Lányos zavaromban elkezdtem megmagyarázni a dolgot és közben öltözni. Majd felöltözve, paprika vörösen távoztam. Rá sem mertem nézni. Gondoltam fátylat rá. Megyek és hasznossá teszem magam. – Erre ebédszünetben megint összehoz minket a sors, szóba elegyedünk és közli velem a “rezidensdoktorúr”:  Te engem, ne magázzál! Nyugodtan tegezz, csak pár évvel vagyok idősebb.-  Ha! Szóval így barátkoztam én Pesten

Pikantéria több nem volt -hála a jó égnek. A hajnali keléseket esténként kiruccanásokkal tettük elviselhetővé. Bejártunk mindent, amit csak tudtunk. (Fiaink leginkább a környező kiskocsmákat- tisztelet a kivételnek.) Citadella, budai vár, Margit-sziget, óváros. 

Szép volt, jó volt és remélhetőleg jövőre találkozunk megint ugyanitt.IMG_3840   IMG_3949